Potyatáborozók voltunk Tücsökfalván
(Szubjektív szülői élménymorzsák az augusztusi néptánc táborról)
Észrevétellel kell kezdenem: nem néptánc tábor volt ez, hanem néptánc, kézműves, ének-zene, népzene, népi játék, életmód és minden más, amitől egy gyerek csak jól érezheti magát sokadalom, nyüzsgés, fesztivál és tábor. Ahogyan az Alapfokú Művészetoktatási Intézmény zeneiskola.
Hétfőn reggel kissé bizonytalanul érkeztünk a Nagykun Klub – Zeneiskola - Alkotóház közössé tett, sátrakkal teli udvarára. Elfelejtettem leadni a jelentkezési lapot, így nem tudtam, fogadják-e két kisebb csemetémet, akik már hetek óta várták a tábort. Aggodalmam azonnal elmúlt, miután beléptem Tücsökfalvára. Nagy örömmel üdvözöltek minket, sőt, azonnal „vették” láthatatlan kacsintgatásaimat is, mely arra irányult, hogy a nálunk nyaraló budapesti, hét és fél éves unokatesót is szeretném benevezni, aki jelezte, ő csak a rockzenét szereti, így csak akkor hajlandó részt venni, ha a fellép a Metallica is. Kata néni (Kecskésné Hercegh Kata) nem ígérte meg a bandát (visszakacsintotta viszont, hogy szívesen látják vidéki vendégemet is), így hiába minden kedvessége, a végtelen számú egyéb programmal való kecsegtetése: Levente nem regisztrált. Mert mindig tartja a szavát.
De egy órával később már együtt táncolt és énekelt a Morgó udvarán Edit néni (Bolgovicsné Edit) csoportjával. Igaz, szigorúan külsősként. Aztán hazamentünk. Hiszen mi csak meglátogattuk őket.
Délután is „véletlenül” jelentünk meg ismét. Népdaltanítás foglalkozás kezdődött éppen. Csöndben betörökültünk a többiek közé és hagytuk, hogy Jetti (Szilágyiné Horváth Henriette) néni megtanítson nekünk néhány dalt. (Nem rock számok voltak, kis rokonom mégis a karádi falu végén tartott legény- és leányvásárról dalolgatott szombaton érkező szüleinek.)........És így ment ez egész héten. Bármikor „benéztünk” – valahogyan mindig akadt arra dolgunk -, valami miatt minden alkalommal ott felejtettük magunkat néhány órára.
Boka Gábor iparművész-játékmester bácsi egyszemélyes színháza János Vitézről egyformán szórakoztatta a gyerekeket – ki-kiszólós poénjainak köszönhetően – és a felnőtteket.
… néni (nem tudom a nevét, sajnos) hegedűvel kísért népdaltanulásos óráin pedig kis híján én is táncra perdültem, pedig…. szégyen, nem szégyen, a szalagavatómon roptam utoljára.
Esténként – merthogy hétig tartott mindennap a tábor! – a gyerekek aznap készített kis népi tárgyaikkal vártak minket, szülőket (azaz, dehogy vártak, szinte észre sem vették, hogy megérkeztünk, táncoltak, énekeltek, frissen tanult játékokat játszottak, így legalább nekünk felnőtteknek is maradt kis időnk megbeszélni egymással a világ folyását).
Mi pedig megtanulhattuk, hogy a krumplipuska az egy olyan fegyver, amellyel este a teljes otthoni burgonyakészletet szét lehet és kell lövöldözni a szobában; a „bikaf..gató” – ezt csak ezen a néven mutatták be -, egy igen egyszerű népi fúvósféle hangszer, melyen annyi oktáv játszható, amennyit csak bele tudunk fújni; a textilvirág vattabéléssel hurkapálcán soha el nem hervad; a saját készítésű gyöngyfülbevaló bájosabb, mint az ékszerbolti testvérei bármelyike; a filc és selyem hajdísz pedig apa hajában is jól áll.
Mind-mind kedves emlék marad a tábor után is.
Szerdán délután/este volt az egyik csúcspont (a sok közül), amikor Söndör bácsi (…… Sándor) vezetésével jelháborúra (amolyan számháborúféle, ahol számok helyett különböző jelek vannak: alma, szilva, kisvirág) indultak a tábor lakói a Városháza parkjába.
Két csapat volt, a szoknyások (fiúk is!) és a „nemszoknyások”. Hát létezhet jobb terepruha néptánc táborban? Két órán keresztül futottak fel-alá, rejtőzködtek, leskelődtek a bokrok, fák alatt, illetve a fák tetején, míg végül az egyik csapat győzött…….és a másik is, mert itt csak nyertesek voltak. Levente is, aki természetesen csak zsoldosként vett részt, mert ő ugye nem csatlakozott a táborhoz. A háborút egy villámvacsora-ütközet zárta: a szülők lelkes önkéntesekből verbuválódott csapata által egész délután munkájával elkészített regimentnyi palacsintát tíz perc alatt „elpusztították” a jelseregek.
Kis unokaöcsémmel mi csak be-betérő vendégek voltunk, így „mit sem tudunk arról”, milyen nagyszerű hetet is varázsoltak a napi huszonöt órában dolgozó szervezők, irányítók, nevelők a 120 (nem tudom, hányan voltak) gyereknek. Napközben táncpróbák, esténként (éjszakába nyúlóan) táncház, marha(jó) pörkölt, a kánikula ellen a gyep öntözőrendszerétől kapott hűsítő vízsugár és ki tudja mennyi más életre szóló élmény gazdagította még őket.
A végére már a Metallica sem hiányzott annyira.
Köszönöm. Köszönjük.
Üdv.:
Kelemen József
|
